Üzemben a dél-hevesi vizes élőhelyrekonstrukció

1

A Dél-hevesi Tájegység területén az elmúlt időszakban számos komplex, azaz több élőhelytípus rekonstrukcióját célzó fejlesztés valósult meg.

A természetvédelmi célú beruházások érintették a fás vegetációk természetességi állapotának javítását, szántóföldek gyepesítését, hatásterületük és a fejlesztések volumenét illetően mégis a természetes vizes élőhelyek eredeti állapotának helyreállítása (revitalizációja) képezték a legjelentősebb beavatkozásokat.

A 19. században kezdődő folyószabályozás, majd az azt követő vízrendezés a Hevesi-ártér teljes egészét érintette és természeti arculatának jelentős változását eredményezte. A népesség növekedésével, korábban hasznosíthatatlan területek mezőgazdasági művelésbe vonásának igénye egyre csak fokozódott, a tájléptékű vízrendezések is alapvetően ezt a szándékot szolgálták. A lecsapolások a kistájra korábban oly jellemző, a Tisza és mellékfolyói által táplált időszakos vízállások (mocsarak, fertők) szinte teljes felszámolódásához vezetettek, néhány fennmaradt, töredékére zsugorodott területen pedig az állandó vízelvetés miatt a folyamatos leromlás jelei mutatkoztak. Ezen élőhelyek rekonstrukciója ezért értelemszerűen a területeken megjelenő víz visszatartását célozták meg, egyszerű műszaki megoldásokat alkalmazva: a vízelvezetést szolgáló csatornák szakaszolt zárásával a vízborítás területi és időbeli kiterjesztésének lehetősége vált biztosítottá. A fejlesztések érintették a tarnaszentmiklósi Hamvajárás mocsarait, rizskalitkáit, a pélyi Hosszú-fertőt, a Bútelki-csatorna menti öblözeteket (fertők), valamint az említett települések között, azok határán fekvő Ludas-fertőt.

A Ludas-fertő (vagy Ludas-tó) a térség hosszú évszázadokon keresztül jelentős, valószínűsíthetően nem is időszakos, hanem állandó vadvize volt, nevéből ítélve pedig a vízimadár-mozgalom fontos színtere lehetett.

Ludas-tó a 19. században készült térképen. (Magyar Királyság (1819–1869) - Második katonai felmérés; forrás: Arcanum)

A századfordulón a Hanyi-ér új, jelenlegi medrének kialakításával a Ludas-fertő lecsapolásának lehetősége is biztosítottá vált. Kezdetben csak egy zsilip, majd később a terület „mértani közepén” kiépített, azt teljes egészében átszelő belvízelvezető csatorna (Ludas-csatorna) oldotta meg a vízelvezetést. A vízrendezés sikerrel járt, a nyílt vizű tóból lassan fertő lett, a korabeli kataszteri térképek tanúsága szerint pedig már a terület jelentős részét kaszálóként vagy közös legelőként tudták hasznosítani. Az egész folyamatot érzékletesen szemlélteti, hogy a múlt század utolsó évtizedeitől kezdődően a területet a helyiek is már csak Ludasként említik.

Szerencsére a terület hasznosítása a későbbiekben sem járt teljes művelésbevonással, így a természetes növényzet, a terep - és domborzati formák - mint például a tó eredeti part éle, 20-40 cm magas tereplépcsőt képezve - több helyütt fennmaradhattak, megfelelő alapot szolgáltatva a későbbi rekonstrukció sikerességéhez.

Az élőhely-rekonstrukció lényege a területen csapadék formájában megjelenő és összegyűjtött víz visszatartása volt. Ennek érdekében a Ludas-csatorna több pontján, kiváltképp a Hanyi-érbe csatlakozásnál meglévő műtárgyak karba-helyezése, újak kiépítése, valamint egy bajuszcsatorna kialakítása képezték a beavatkozás legfontosabb műszaki elemeit.

A kivitelezés óta eltelt időszak tanúsága szerint a téli, kora tavaszi csapadék mennyisége rendkívül meghatározó, így a célállapot, azaz a vegetációs időszak első harmadában vagy legalább a vízhez kötődő állatfajok szaporodási ciklusában jelen lévő nagy kiterjedésű vízborítás elérése csak egyes évjáratokban lehetséges. Mindazon által hosszabb távon, a területen a revitalizáció jelei mutatkoznak: a korábban erősen száradó mocsári vegetáció kiterjedése nő, a zonáció kifejezettebb, miközben a zónák növényfajai újra életteret nyertek, a vízi gerinctelen és vízhez kötődő gerinces állatfajok állományai megerősödtek.

Ludas-fertő, előtérben a visszaduzzasztott belvízelvezető csatornával (fotó: Borbáth Péter)

További jelentős, pozitív változás tapasztalható a terület vízimadár-mozgalmában, ami különösen a tavaszi vonuláskor válik napjainkban is egyre látványosabbá. A Hevesi-ártéren zajló tömeges vadlúd-vonulás elmúlt években megtapasztalt jellemzője, hogy késő ősszel, enyhébb teleken elsősorban a Tisza-tóhoz közelebb eső sarudi, tiszanánai határrészek látogatottabbak, majd tél végén, kora tavasszal a vonulás egyre inkább áthelyeződik a délibb területekre, Tarnaszentmiklós és Pély határába. Ebben az időszakban a Ludas-fertő a térségben tartózkodó vadludak egyik legfontosabb pihenő-és táplálkozó helyévé vált: idén február második felétől kezdődően heteken keresztül közel 3000 vadlúd tartózkodott a területen, elsősorban pihenőhelyként, részben táplálkozó-területként használva azt. A zömében nagy lilik (Anser albifrons) alkotta tömegben tízes nagyságrendben fordult elő a nyári lúd (Anser anser), de a globálisan veszélyeztetett vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) is nyolc példányban képviseltette magát. A március második felére lecsendesülő vadlúd-vonulást fokozatosan váltotta a partimadarak megjelenése, bíbicek (Vanellus vanellus), pajzsos cankók (Philomachus pugnax), aranylilék (Pluvialis apricaria) vonuló csapatai lepték el a vadludak által hátrahagyott élőhelyet, de lassan érkeznek a fészkelésre itt maradó fajok képviselői is.

Vörösnyakú lúd nagy lilik csapatban (fotó: Borbáth Péter)

A korábbi évekhez hasonlóan az idei tavasz ismét az élőhely-rekonstrukció sikerességét bizonyította, minek köszönhetően a ’Ludas’, mint korabeli területnév napjainkra újra értelmet nyert és hamarosan az a bizonyos ’fertő’ kifejezés is joggal lesz odailleszthető mögé.

Kapcsolódó