Szalajka-völgyi természetvédelmi bemutatóösvény

2
Szalajka-völgyi természetvédelmi bemutatóösvény
Szalajka-völgyi természetvédelmi bemutatóösvény

A szilvásváradi Szalajka-völgy a Bükk hegység idegenforgalmi szempontból leglátogatottabb része. A Szalajka-patak mentén vezető sétaút (turistaút) állomásai a Bükk természeti és kulturális értékeire hívja fel a figyelmet. A táblák a Bükki Nemzeti Park alapításáról és rendeltetéséről, a karsztvíz-források által táplált vízfolyásokról, a völgy élővilágáról, a Szikla-forrásról, a Fátyol-vízesés mésztufa-gátjainak képződéséről, a befoglalt Szalajka-forrás vízhozamáról és az Istállós-kői-barlang régészeti leleteiről adnak tájékoztatást. Továbbá megismerkedhetünk a Szilvásváradi Állami Erdei Vasút történetével, megtekinthetjük a Szalajka-völgy kiállítást a Bükki Nemzeti Park Információs-házban, az Erdészeti Múzeumot (a hajdani bányagrófsági, majd erdőmérnöki iroda épületében) és az 1974-ben megnyitott Szabadtéri Erdei Múzeumot a Horotna-völgy torkolatánál.

A Szalajka-völgy Észak-Magyarország egyik kiemelt természeti látnivalója, tájképi értéke, természeti gazdagsága, különleges magashegység jellege hazai és külföldi látogatók ezreit csalogatja.

Jöjjön, tegyen velünk egy sétát a völgyben, elkísérjük kis túrasegédletünkkel bemutatva a Bükki Nemzeti Park egyik leglátogatottabb területét.

A Szalajka-völgy 558 hektáros területét 1957-ben nyilvánították természetvédelmi területté.

A nemzeti park 43 200 hektáros területéből 5730,3 hektár fokozottan védett. 1977. január 1. óta a völgy is e területek közé tartozik.

A 12 nagyobb és 7 kisebb tömbben található fokozottan védett státuszúak a legértékesebb természeti képződmények, élőhelyek és azok a területek ahol a védett természeti és táji értékek sokfélesége, mennyisége azt indokolta. Ilyen terület a Szalajka-völgy is.

Közös érdekünk és feladatunk a nemzeti park területén található állat- és növényvilágot, geológiai értékeket megőrizni, azok zavartalanságát biztosítani. Kérünk minden kirándulót, hogy kerülje a növények gyűjtését, az állatok zavarását, a természet károsítását. Kérjük a látogatókat, hogy ne a természetben dobják el a szemetet, hanem vigyék vissza magukkal a lakóhelyükre, ahol a szemétszállítás szervezett formában történik.

Sétánk a völgyben vezető erdészeti kezelésű úton vezet. Itt már kisebb a gépjárműforgalom, de azért jobb, ha az út szélén, vagy ahol van, a járdán megyünk, mert a Bükk-fennsíkra tartó autók mellett kerékpárosok és lovas sétakocsik is gyakran felbukkanhatnak.

Utunk egy hídon vezet át a Szalajka-patak felett, itt kezdődik a nemzeti park határa, amelyet ovális hatósági tábla is jelez figyelmeztetve minket a természeti értékek fokozott óvására.

A sétaúton haladva végigkísér minket a Szalajka-patak. A Szalajka-völgy vízfolyásainak működése szoros összefüggésben van a Bükk hegység vízellátásával. A Bükk vidékén a beszivárgó csapadékvíz főleg réteg- és karsztvízforrásokat táplál. A hegység forráseloszlása egyenetlen. A fennsík csekély hozamú rétegforrásainak vizei rövid felszíni futás után víznyelőkben, visszafolyókban tűnnek el.

A Szalajka-patak vizét a völgy felső harmadában eredő két legjelentősebb forrás adja, a Szalajka-forrás és a Szikla-forrás, mely a pisztrángos tavat táplálja.

A völgyfeneket jelentős vastagságú mésztufaréteg kíséri, amely a források magas mész- és szén-dioxid tartalmú vizéből válik ki. A gyakran látványos lépcsőket, máshol dómokat alkotó tufarétegek a Fátyol-vízesésnél, a Szikla-forrás előterében, valamint az Erdei Múzeum épületénél figyelhetők meg. A tufapad vastagsága a vízesésnél eléri a 17 m-t. A völgyben eredő források a Bükk-fennsík mészkövének és az ezzel váltakozó agyagpalának a találkozásánál lépnek a felszínre. Az erősen karsztosodott vízgyűjtő terület hozzávetőlegesen 12-16 km2 nagyságúra becsülhető. A lehulló csapadék és az olvadó hólé a mészkő repedésein, a víznyelőkben azonnal elnyelődik, majd részben még ismeretlen barlangrendszeren keresztül jut el a forrásokhoz. A felszínre hulló csapadék 1-2 napos késéssel jelenik meg a forrásokban. A vízgyűjtő területen hulló csapadék a völgyben időnként árvízszerűen jelentkezik, szárazság esetén a forrásküszöb alá süllyed és a források apadását eredményezi.

Egy félórás könnyű séta után az útelágazást elhagyva jobbról találunk WC-t, büfét kerthelységgel és egy parkolót. Innen már csak gyalogosan mehetnek tovább a vendégek a völgyben.

Továbbhaladva a völgyön innen mindössze 5 percre van a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Szalajka-völgyi Információs-háza, ahol természetvédelmi kiállítás, kiadvány- és ajándékcikk valamint Nemzeti Parki Termék védjegyes áruk boltja található. A kertben családok, kisebb társaságok számára kialakított pihenőhely, játszótér és a Cseppkövek és Denevérek kiállítás kínál további élményt szórakozást az idelátogatóknak.

Az információs-házat elhagyva jobb feől pisztrángnevelő medencéket, baloldalon pedig vadaskert láthatunk, szarvasokkal, őzekkel.

Ezt követően utunk keresztezi a kisvasút pályát az erdei vasút “Szalajka-Halastó”-i megállónál.

Itt van az Erdészeti Múzeum. “Király-féle ház”-nak is nevezték, mert az 1921-46 közötti években ebben a házban volt Király Lajos erdőmérnöknek az irodája és szolgálati lakása, aki Pallavicini Alfonz Károly őrgróf erdőgondnoka, majd későbbi erdőmestere volt.

Ebben az épületben nyert elhelyezést az EGERERDŐ ERDÉSZETI Rt. szakmai gyűjteménye. A kiállításanyaga ágazatonkénti csoportosításban ad áttekintést a kívülállók részére az erdészet sokrétű tevékenységéről.

A völgy gazdag élővilágának bölcsője a nagy karsztforrásokból táplálkozó Szalajka-patak. Hegyi patakjainkra általában jellemző, hogy bennük a környezeti változásokra rendkívül érzékenyen reagáló élővilág tenyészik. Az állandó környezetet biztosító, többnyire még tiszta bükki vizek - így a Szalajka is - számos olyan állatfajt örökítettek át napjainkra, melyek a jégkorszakokban /glaciálisokban/ vagy azok köztes időszakaiban /intergalciálisok/, ill. az ezt követő /posztglaciális/ időszakban élték virágkorukat. Ezek az állatfajok ma elsősorban a magashegységekben, ill. a sarkkörön túli régiókban élnek, nálunk ritka, védendő faunaelemeknek számítanak.

Elsősorban a források környékén, de helyenként a patakban is tömeges az apró, maradványfajnak /reliktum/ tekinthető zöld patakcsiga /Sadleriana pannonica/. A vízbe került szerves anyagok lebontását a nagy számban előforduló felemás lábú rákok /Amphipoda/, árvaszúnyog-lárvák /Chironomidae/ stb. végzik. Fontos táplálékállatai a vízben élő ragadozó szervezeteknek. A parányi ragadozó örvényférgek /Turbellaria/, kérész- /Ephemeroptera/, álkérész-lárvák /Plecoptera/, vizilegyek /Ephydriae/ és tegzesek /Trichoptera/ a meder egész hosszában előfordulnak.

A magasabb rendű, gerinces élővilág legfontosabb képviselője a völgyben intenzíven tenyésztett sebes pisztráng /Salmo trutta fario/. Ragadozó, a vízi élővilág szinte minden tagját fogyasztja. A patak kiöntéseiben és a tavakban - különösen tavasszal - tömegesen láthatjuk a nálunk csak néhány hegyvidéken előforduló gyepi békát /Rana temporaria/ és a barna varangyot /Bufo bufo/. A vízhez kötődő madárvilág legérdekesebb tagja a vízirigó /Cinclus cinclus/ és a hegyi billegető /Montacilla cinerea/. Szívesen fészkel a patak környékén a barázdabillegető /Montacilla alba/, az ökörszem /Troglodytes troglodytes/ és a vörösbegy /Erithacus rubecula/. Legérdekesebb kisemlősök az örökké mozgó vízicickányok /Neomys fodiens et anomalus/.

A Bükk hegység növénytakarója az Északi-középhegység flóravidékén belül önálló flórajárást alkot. Flórájában jelentős azoknak a fajoknak a száma, amelyek hazánkban csak a Bükkben találhatók. A völgytalpról szubmontán bükkösök, gyertyános bükkösök és tölgyesek kúsznak fel a hegyoldalakon.

A középhegységek vízfolyásait hegyvidéki égerliget /Alnetum glutinosae-incanae/ kíséri. E növénytársulás legszebb Bükk hegységi állománya a Szalajka-völgyben alakult ki. Az uralkodó fafaj a mézgás vagy enyves éger. Az éger /Alnus glutinosa/ nedvességet kedvelő fa, jellegzetes, csomókban álló tobozkákkal. Tavasszal a levéltelen ágakon jól meg lehet figyelni a lelógó porzós barkákat és a hajtások végén megjelenő termős virágcsoportokat. Az enyhébb lejtésű völgyszakaszokon az égerhez füzek, főképp a fehér fűz /Salix alba/ társulnak.

Az égerek alatt magas kórós növényzet alakul ki. A Szalajka-völgyi égeresek jellemző lágyszárú növénye a nagy számban előforduló, virágzás után nagy leveleket növesztő Vörös vagy közönséges acsalapu /Petasites hybridus/. A növény eurázsiai faj. Európa egész területén honos. Elterjedésének központi része a Földközi-tenger vidékére esik. Magyarországon az Északi-középhegységben Ny-DNy Dunántúlon és szórványosan az Alföldön fordul elő. Élőhelye: főként hegyvidéki erdők vizes, tocsogós rétjein él. Kedveli a patak menti nedves helyeket, árkokat, vízpartokat. Ásványi és bomló, szerves anyagokban gazdag, köves, mésztartalmú talajokon gyakori az előfordulása. A meredek, nedves, földcsuszamlásos hegyoldalakon talajmegkötő szerepe számottevő. A növény gyökere gyógyszer-előállítás alapanyaga. Régen a pestis ellen gyógyszerként alkalmazták. Gyöktörzsében illóolajokat, keser- és cseranyagokat tartalmaz. Márciustól-májusig virágzik.

Az égereseket a podagrafű /Aegopodium podagraria/, a réti legyezőfű /Filipendula ulmaria/, s tavasszal a völgytalp nedves, tocsogós helyeit a gólyahír /Caltha palustris/ sárga szőnyege díszíti. A páfrányok több faja is megtalálható itt.

Az égeresek állatvilágára is a nedvességet kedvelő, a sajátos élőhelyi adottságokhoz kötődő fajok a jellemzőek. Gyakoriak a csigák (pl. éticsiga), a kétszárnyúak (pl. lószúnyogok), bogarak (levélbogarak, ormányosok), szitakötők, tegzesek, fátyolkák. A nedves környezetben védett kétéltű fajok is feltűnnek: az élénk színű szalamandra /Salamandra salamandra/ és a gyepi béka /Rana temporaria/. Az acsalapusok környezetében és a vízparton járnak táplálékuk után az örökké mozgó vizicickányok, apró védett rovarevőink.

Az égerest övező cserjeszintben — főleg madárvonulási időben — számos énekesmadár látható (vörösbegy, szürkebegy, füzikék, pintyfélék, rigófélék, stb.). Ősztől tavaszig nagy tömegben keresik fel az égereseket a magashegyi fenyvesekben fészkelő védett csízek, melyek az éger termését fogyasztják.

A sétaút a Szikla-forrás előtt szélesedik ki. A forrás, mint ritka természeti jelenség, nem csak a Szalajka-völgynek és a Bükki Nemzeti Parknak, hanem hazánknak is kiemelkedő természeti értéke. A forrás a Szilvásváradra nyíló Szalajka-völgy egyik fő táplálója.

A forrás környezetében levő kőzeteket — a völgy fölé magasodó Bükk-fennsíkot felépítő mészkőrétegeket és a Szalajka-völgy középső és alsó szakaszán települő lemezes agyagpalarétegeket — a Bükk-hegységet évmilliókon át ért erőhatások közel függőleges helyzetbe gyűrték. A két kőzettípus találkozásánál az ellenállóbb mészkőrétegek gerinceként emelkednek ki a gyorsabban pusztuló agyagpalából. A kőzetrétegek csapása közel merőleges a völgyre, így a mészkő a völgyoldalakon kiugró sziklafokok alakjában jelenik meg. Ilyen mészkőszirt aljában fakad a Szikla-forrás is.

A forrás vize egy 3-4 méterig járható barlangjáraton át tört a felszínre. A forrás feletti vízgyűjtő területen a mészkőre hulló csapadék a kőzet repedésein lefelé szivárogva, a mészkövet a repedések mentén oldva, a forrásig egyre tágabb járatokat alakított ki. A vízgyűjtő terület agyagpalából álló részén a csapadék a felszínen lefolyva, a mészkőhöz érkezve jut a mélybe. Az egyesült vizek egy nagyobb barlangrendszert alakítottak ki. A vizek kinyerésére feltárást és forrásfoglalást végeztek a környező települések vízellátása érdekében. A tág járatok, a gyors lefutás miatt a forrás a csapadékviszonyokban történő változásokat gyorsan, 1-2 napon belül követi vízhozam változásaiban.

A forrás vízhozama a csapadékviszonyok függvényében 0-10 000 liter percenként. Csapadékszegény időszakokban hónapokra elapadhat.

A forrás környékén, a felette elterülő vízgyűjtőn járva gondoljunk arra, hogy a Bükk-hegységi karsztforrások sok ezer ember mindennapi vízszükségletét fedezik, ma még tiszta vízzel. Minden, a felszínre kerülő szennyeződés hatása a gyors átfutás következtében hamarosan megjelenik a forrás vizében, amely a karbon földtörténeti korú agyagpala rétegei köré települt, a völgytengelyre közel merőleges csapásirányú triász mészkő meredek állású rétegeiből ered. A vízgyűjtő terület a forrástól K-re húzódó területrész. Nagysága kb. 4-6 km2-re tehető. A látványos forrást megjelenési formája a völgy egyik legfontosabb geológiai formakincsévé teszi.

A Szalajka-völgyből egy ponton érdemes lekanyarodni a Horotna-völgybe, hogy megtekintsük a Szabadtéri Erdei Múzeumot. Az 1974-ben megnyitott múzeum az erdőhasználattal kapcsolatos hagyományos foglalkozásokat mutatja be.

Láthatók itt a fatermelők, mész- és szénégetők, fogatosok és zsindelykészítők különböző típusú, szabad füstjáratú lakókunyhói, a bélháromkúti ciszter szerzetesek által meghonosított mészégetéshez épített mészkemence, berakott és kibontott állapotban.

Bemutatásra kerülnek itt a kitermelt faanyag közelítésének, szállításának módjai a füles szánkótól, a ló-,vagy ökörvontatású fásszekéren át a motoros eszközökig.

A hagyományos erdei mesterségek eszközei között bemutatásra kerül a faszénégetők boksája, úgynevezett “miléje”, berakás és kibontás utáni állapotban, a szenítéshez használt kézi szerszámokkal együtt. A faszénégetők után jobbra fordulva, a terület végében egy vasmegmunkáló hámor együttese tekinthető meg, amilyen itt a völgyben működött, s melynek engedélyezését még Fazola Henrik kérte meg 1769-ben a Bányagrófságtól, a Keglevichek részére.

A bükki üveggyártás emlékeként egy hármas kemencéjű üveghuta áll, előmelegítő, olvasztó és temperáló kemencerészekkel.

A szabadtéri múzeum néhány éve bővült egy fedett pihenővel és az erdő szerepét, jelentőségét hangsúlyozó játékos kiállítási elemekkel.

A Szalajka-völgyben folytatva utunkat a Fátyol-vízeséshez jutunk el. A Szalajka-völgyi Fátyol-vízesés a Bükki Nemzeti Park és egyben hazánk egyik legszebb, kiemelkedő értéket képviselő természeti képződménye. Itt sorakoznak hazánk legszabályosabb forrásmészkő gátjai. Kialakulásuk egy hosszú, máig is tartó folyamat eredménye. A Szalajka-forrás vízgyűjtő területére hulló csapadékvíz a talajtakarón át a mészkőbe szivárog, szénsavtartalmával annak egy részét feloldja és magával szállítja a forrás felé. Felszínre bukkanása után megkezdődik az oldott mésztartalom kiválása a patak vizéből. A Szalajka-forrás alatti völgyszakaszban, a forrástól 500 méterre összeszűkül a völgy, ahol eredetileg is réteglépcső, vízesés alakult ki. A víz folyása itt felgyorsult, vizéből szén-dioxid illant el és az oldott mésztartalom egy része kivált a köveken, ágakon. Hosszú földtörténeti idő alatt hatalmas forrás mészkőpárna képződött, teljesen kitöltve a völgytalpat. Homlokzatán továbbra is megtörik a víz esése, folyamatos a mészkiválás, gyarapítva a felhalmozódást. Az előrenyomuló párna homlokzatán sorakoznak ma is a Fátyol-vízesés gátjai.

A mészkiválást meggyorsítják a vízben, a gátak homlokzatán, a mederbeli köveken, ágakon megtelepedő moszatok és mohák. Megnövelik azt a felületet, melyen a víz lefut, így a szén-dioxid elillanása, a mészkiválás gyorsabb ütemű. Életműködésükhöz maguk is vonnak ki szén-dioxidot a vízből. Elhaló részeiket a forrásmészkő bekérgezi, magasítva a gátak peremét, melyek mögött kis tavak jönnek létre.

Gyakori, hogy a patakba dőlt fatörzs körül idővel forrásmészkő gát jön létre, kis tavat duzzasztva fel. A bezárt növénymaradványok elkorhadásával kis üregek keletkeznek, ezért a forrásmészkő likacsos szerkezetű. Erre utal találóan a Bükk vidékén használatos elnevezése: a “darázskő”.

A Szalajka-patakból a völgy alsóbb szakaszain is válik ki forrásmészkő, egyes részeken évente 5-10 mm-rel növekvő vastag bekérgezésként.

A hegység egyik legnagyobb vízhozamú, a patakot tápláló karsztforrása Szalajka-forrás. A forrás a Bükk-fennsík mészkövében kialakult földalatti vízjáratok egyik kibukkanása, ahol a mészkőrétegek és az ahhoz támaszkodó jórészt vízzáró agyagpala érintkeznek.

A forrás vízgyűjtő területe a tőle D-re, DK-re húzódó, erősen karsztosodott Bükk-fennsík. A lehulló csapadék a töbrökben azonnal elnyelődik ezért a felszíni vízfolyások teljesen hiányoznak. A forrás kiömlő nyílásában bővebb csapadék, vagy gyors hólolvadáskor olyan nagy a vízmennyiség, hogy a patakmeder nem tudja levezetni. Tartós szárazság idején a forrásküszöb süllyesztése előtt a forrás teljes kiapadását is észlelték. A forrás tengerszint feletti magassága 450 m. A forrás maximális mért vízhozama 12 000 l/p, minimális mért vízhozama 1600 l/p. Az átlagos vízhozam éves szinten 4500 l/p.

Az istállós-kői ősember-barlanghoz vezető kissé emelkedő utat érdemes megtenni, hiszen Istállós-kői-barlang a leggazdagabb és a maga nemében a legtipikusabb régészeti anyagot szolgáltató lelőhelyünk.

A Bükk barlangjainak kutatása egy 1891-ben, egy véletlenül előkerült leletanyag — az ún. miskolci szakócák — nyomán bontakozott ki. Herman Ottó, aki felismerte a leletek páratlan értékét, kutatásokat indított az ősember lehetséges lakóhelyein, a Bükk-hegység barlangjaiban. A Földtani Intézet Kadič Ottokárt bízta meg a munkával, kinek 1906-ban megkezdett sorozatos ásatásai tömegesen hozták felszínre az ősember egykori kőeszközeit. A kutatásba több régész és tudós is bekapcsolódótt, többek között Hillebrand Jenő, Lambrecht Kálmán, Kormos Tivadar, Dancza János. Munkájuk eredményeképpen számos, eddig ismeretlen barlangot tártak föl, melyek egy része a látogatók számára is megtekinthető.

A kőistálló a Szalajka-völgy felső végénél, a Körös-bérctől keletre nyílik a Bükk legmagasabb köve, az Istállós-kő nyugati oldalában, 535 m tengerszint feletti magasságban. A kőistálló elnevezés arra utal, hogy a barlangot valaha az itt legeltetett állatok “istállójaként” használták. A barlang 46 m hosszú csarnokában 1912 óta folynak ásatások; elsőnek Hillebrand Jenő és Kadič Ottokár, majd Vértes László végzett itt kutatómunkát. Az évekig tartó ásatások a jégkor állatvilágának csontleleteit tárták fel, sok más között a barlangi és a barna medve, a barlangi oroszlán és barlangi hiéna, az ősbivaly, a tarándszarvas és a mamut csontjait is. Az ásatások kiderítették, hogy ez a jól védhető és lakóhelynek kiválóan alkalmas barlang az őskőkor emberének sok ezer éven át adott szállást.

A feltáró munkák eredményeképpen több üledékréteg tárult fel a kutatók előtt. Legfelül sötét színű humuszos rétegek a jégkor utáni holocén időszak üledékei, majd alatta sárgásbarna barlangi lösz települ, mely az eljegesedési periódusok jellemző barlangi kitöltése. Tovább mélyítve a szelvényt, sötétbarna mészkőtörmelékes üledékek következtek, számos tűzhely- és eszközmaradvánnyal, két kultúrrétegben az Aurignacien I. és II. emlékei kerültek innen elő. A rétegekben még mélyebbre leásva pedig durva, vaskos kőlándzsahegyekre leltek a régészek. Eszközei muestiéri kultúrához tartoznak. Elnevezésük onnan ered, hogy az ugyanígy elkészített eszközöket legelőször a franciaországi Le Moustier nevű lelőhelyen találták meg.

Az Aurignacien I, alsó kultúrréteg eszköztípusai közül a legjellegzetesebb tárgyak a hasított alapú 10-18 cm hosszú, vékony, hegyes lándzsacsúcsok. A nagy számban előforduló csonteszközöket pengével faragták és kőlapon csiszolták. A hasított alapú csonthegyek — melyek között egészen kicsiket is találunk — valószínűleg nyílhegyek lehettek. A nyíl használata, mely merőben forradalmasította a vadászatot mintegy 44-36 000 évre tekint vissza. A szint legjelentősebb lelete az agyagrétegek között feltárt tűzhely, melynek leletanyaga a vadászott állatokra utal, s melyet Vértes László ásott ki és szállíttatott Budapestre, a Nemzeti Múzeumba A kövekkel körülrakott tűzhelyet, feltört állatcsontokkal, elhullajtott kőeszközökkel teleszórva találták meg.

A barlang felső üledékében megváltozott kultúrára bukkanunk, ez az Aurignacien II kultúrszint. Míg az alsóbb rétegekből 46 kova- és 114 csonteszköz került elő, addig ebben 30 csont- és 109 kovaeszköz fordult elő. Ezekben a rétegekben már nincsenek hasított alapú lándzsahegyek, helyettük mind a két végén hegyes, ovális vagy kerek keresztmetszetű lándzsacsúcsokat találunk. Mindezek mellett ez a réteg szolgáltatta a magyar ősrégészet egyik legcsodálatosabb leletét, egy fiatal barlangi medve combcsontjából készített fuvolát. A háromlyukú fuvolán öt hangot lehetett megszólaltatni. Valószínűleg kultikus hangszer lehetett. Hasonlóan kultikus célokat szolgálhatott az a három medvekoponya, mely a barlang hátsó sziklarepedésében feküdt egymás alatt, s melyeket kőkorszaki emberősünk helyezett el ide.

A medvekoponyák mellett az ásatás helyén előkerültek egy barlangi medve csontmaradványai, melyek másolata a szilvásváradi Orbán házban tekinthető meg.

Az aurignaci kultúra eszközeit az Istállós-kői barlang embere, az aurignaci ember készítette. A 36 000 éve itt élt ember életmódjáról, közösségi, társadalmi, étkezési szokásairól nem sokat tudunk. Hagyatékuk igen szegényes, ám néhány következtetés mégis levonható belőlük. Az idők próbáját kiállt hatalmas tűzhely körül talált megpörkölt csontok árulkodnak az istállós-kői ember elejtett és elfogyasztott eledeléről, a barlangi medvéről, melyet csonthegyű gerellyel terített le. A barlangban élő csoport szorosan összefonódó, vadászó életmódot folytatott, és közösen fogyasztó közösséget képviselt. A kezdetleges ősközösség szabályai szerint élt. Ennek bizonyítéka a hatalmas tűzhely, melyhez nem csak egy kis család, hanem a barlang összes lakója odaült. Vadászeszközeit maga készítette, csonttűvel varrta szőrmeruháját. Kőpengét használt az állati bőr lenyúzásához, melyet bőrvakaróval tisztított meg. Az eszközkészítés hagyománya apáról fiúra szállt.

A Bükk északnyugati vidékének víztanába, élővilágába, az egykoron itt élt emberek életmódjába már betekintést nyertünk, láttuk a hagyományos erdei mesterségeket. Most ismerkedjünk meg a Bükk hegység néprajzával röviden.

A Bükk zárt, terméketlen fennsíkja alig alkalmas csoportos emberi letelepedésre. A magyarság ősi szálláshelyeit is itt, a Bükk lábainál találjuk. A Bükk nyugati és északi előterében a magyarság sajátos nyelvjárást őrző, törökös eredetű (kabar) néprajzi csoportja, a palócság lakik. Az északnyugati falvak lakóit (Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Dédes) barkóknak nevezik. A hegység belseje rendkívül ritkán lakott, csak néhány, zömmel szlovák falu; Répáshuta, Bükkszentkereszt, Bükkszentlászló lakossága élt itt, akik a XVIII. században idetelepített üveghuták munkásainak utódai. A déli oldalon a matyók és velük rokon műveltségű népcsoportok élnek (Mezőkövesd, Tard, Szentistván, Cserépfalu, stb.). A falvak lakóinak a völgyek szűkös földterületei nehéz megélhetést adtak, ezért járt régebben a nép summásnak, részes aratónak, ölfavágónak az ország legkülönbözőbb vidékeire, és ezért szorult rá a hegyre, erdőre is.

Jelentős erdei foglalkozás volt a hamuzsírégetés (pl.: Szalajka-völgy), a fakitermelés, faszénégetés (pl.: Mályinka, Felsőtárkány, Répáshuta, Bükszentkereszt), mészégetés (pl.: Bélapátfalva, Felsőtárkány, Cserépfalu, Répáshuta, Bükkszentkereszt, Uppony), cserkéregtermelés és –hántás, gyantatermelés. A Bükk hegység falvainak lakosai készítettek faszerszámokat, fazsindelyt, seprőt, kosarakat (pl.: Noszvaj). Szilvásváradon valaha kőedénygyár működött. A pisztrángtenyésztés máig fennmaradt; a szilvásváradi Lipicai történeti kiállítás a virágzó kovács- és bognármesterség.

Állomások:

1. Indító állomás

2. A Szalajka-völgy élővilága

3. A Szalajka-völgy víztani értékei

4. A Szalajka-völgy madarai

5. Égerláp

6. A Szikla-forrás

7. A Fátyol-vízesés

8. A Szalajka-forrás

9. Istállós-kői barlang

10.Terepasztal

Hossz: 6,98 km
Nehézség:  6
Burkolat minősége: Más: 100% (6,98 km)
Összes emelkedő: 265 m
Összes lejtő: 265 m

Kapcsolódó