Pohanský hrad

7
Pogányvár
Pogányvár
Pogányvár
Pogányvár
Pogányvár
Pogányvár
Pogányvár

Pohanský hrad (Pogányvár; lávový pokrov s troskovým kužeľom a žilami): najzachovalejší lávový pokrov v Cerovej vrchovine s rozlohou 600 x 800 m medzi obcami Stará Bašta, Hajnáčka a Šurice. Prvý krát ho preskúmal J. Szabó (1865), ktorý ho však považoval za jediný bazaltový kráter. Zvyšky prívodného systému sa nachádzajú v juhozápadnom cípe pokrovu, v oblasti Čertovej hlavy, kde je hrúbka pokrovu najväčšia (35 m). Na povrchu je tu zachovaný denudačný zvyšok troskového kužeľa s vulkanickými bombami a lávovými útržkami. Od Čertovej hlavy 50 m severne vnikla do nich mohutná bazaltová žila s vertikálnou doskovitou odlučnosťou, ktorá sa smerom k povrchu vejárovito rozširuje. Vertikálny pohyb bazaltovej lávy v žile prezrádzajú aj vzduchové bublinky predĺžené v zvislom smere (Gaál 2000). Výlev bazaltu na povrch sa zrejme odohral vo viacerých etapách, o čom svedčia troskovité a brekciovité polohy najmä na južnej hrane pokrovu. Pohyb lávy bol z juhu obmedzený prirodzenou bariérou hrubozrnných ryodacitových tufov bukovinského súvrstvia, zvyšky ktorej sú dodnes badateľné pod južnou hranou plošiny a pod Karádom. Láva sa teda pohybovala smerom na sever, kam sa hrúbka pokrovu postupne stenčuje a mierne klesá aj spád jeho povrchu. Z pokrovu smerom na sever vybiehajú dva výrazné lávové prúdy: Erős-ág a Poša. Na oboch stranách prvého prúdu s dĺžkou 750 m je dobre zachovaná doskovitá odlučnosť v podobe koryta. Na okrajoch pokrovu však spravidla vystupuje hrubostĺpovitá odlučnosť. Stĺpy sú mierne uklonené k masívu, čo tiež prezrádza mierny korytový tvar paleodoliny. Bazalt Pohanského hradu je sivý, nefelinický, s častými výrastlicami olivínu. Jeho vek bol rádiometricky stanovený na 4,7 ± 0,3 mil. rokov (Konečný a kol. 1995). Sivý bazalt čiastočne prekrýva láva mladšieho tmavosivého bazaltu, ktorá sa vyliala z blízkej sopky Karádu (Szepesházy 1942). Časť tohto lávového prúdu smerovala aj na JJZ v dĺžke 530 m. Prívodný systém lávy je prekrytý troskovým kužeľom, ktorý sa v súčasnosti nachádza v silne denudovanom stave. Okraje bazaltovej plošiny Pohanského hradu a lávového prúdu Karádu sú ukážkovým územím gravitačných zosuvov blokového typu. Podložné jalovské vrstvy totiž obsahujú tenké preplástky ílov, ktoré neprepúšťajú vodu a poskytujú vhodné podmienky na gravitačný pohyb nadložných rigidných blokov. Tie stratili oporu ešte v pleistocéne, keď pieskovcové chrbty boli odstránené eróziou a tak sa okrajové bloky bazaltových masívov postupne oddeľujú od hlavného telesa a gravitačne sa posúvajú dole na strmom svahu. Niektoré sa rozpadávajú už po niekoľkých metroch, iné zostávajú vcelku aj po desiatkach metrov cesty na svahu podľa toho, do akej miery sú postihnuté plochami diskontinuít doskovitej či stĺpovitej odlučnosti. Konečným štádiom svahových pohybov okrajových bazaltových blokov je ich úplný rozpad na balvany a tvorba kamenných morí. Na východnom svahu Pohanského hradu okolité pieskovce preráža sopečný komín (nek) Tiliča. Bralnatý nek mierne vystupuje nad okolitým reliéfom a tvoria ho takmer vodorovne uložené stĺpy bazaltu. Sú orientované kolmo na okrajové steny neku. Ide o subvulkanické teleso, ktoré sa zrejme vytvorilo až po upchatí prívodných systémov sopiek Pohanského hradu a Karádu. K povrchovému vyliatiu lávy však už nedošlo, láva stuhla v neku pod zemským povrchom a bola odkrytá len po čiastočnom denudačnom odstránení okolitých pieskovcov. Ďalšie dva malé neky sa vyskytujú aj 2 km juhozápadne od Pohanského hradu v oblasti Malého Karádu. Ich rádiometrický vek bol stanovený na 4,3 ± 0,2 mil. rokov (Konečný a kol. 2004). Podobný nek s názvom Hangoň sa nachádza 1 km severozápadne od Hajnáčky.

V súčasnosti je pod južnú hranu plošiny vybudovaný náučný chodník s 5 panelmi, od obce Stará Bašta až na okraj rezervácie, kde je oddychová plocha s prístreškom. Z tohto bodu je pokračovanie na Pohanský hrad len po červeno značenom turistickom chodníku, ktorý vedie až do Šiatorskej Bukovinky. Posledný panel pojednáva o geológii aj morfológii okraja lávového pokrovu.

Stupeň ochrany: Národná prírodná rezervácia (stupeň ochrany 5). Súčasť EVÚ Cerová vrchovina-lesné biotopy

Kapcsolódó

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

Cserépfalu - Mész-tető földvár tanösvény

01.09.2022 09:59
A Bükk történelmi múltjának fontos emlékei a várak, vármaradványok. Nemcsak a jelentős falmaradványokkal rendelkező vagy majdnem ép kővárak, hanem a sáncokkal, árkokkal határolt "földvárak" is. Korábban kevesen tulajdonítottak védelmi jelleget a sáncoknak, töltésgyűrűkkel övezett építményeknek, azokat sok esetben "pogány" áldozóhelyeknek vélték és a hunoknak, avaroknak tulajdonították létrehozásukat. A közelmúltban lezajlott kutatások azonban tisztázták a "földvárak" korát, rendeltetését - ma már az őskori és középkori sáncvárak nagy részét is el tudjuk különíteni egymástól. A Bükk-vidéken, a Kárpát-medence más tájaihoz hasonlóan, az őskorban több népcsoport épített erődített telepeket, várakat. Az őskori erődítések első klasszikus korszaka a korai és középső bronzkor volt. A kora bronzkori hatvani kultúra (Kr. e. 2000 - 1750) és a középső bronzkori füzesabonyi kultúra (ie. 1750 - 1350) lakossága leginkább a hegység peremén, a dombvidéken telepedett le. A rájuk jellemző típus a nagyobb kiterjedésű "nyílt telep" melletti kis vár (0,02-0,08 ha). A többnyire csak árokkal körülvett védett terület a vezető rétegé lehetett: valószínűen egyaránt szolgálta a saját népüktől való elkülönülést, illetve a szomszédos népek, távolabbi kultúrák ellenséges népei elleni védelmet. A bronzkor első feléből származó földvárak a Bükk déli peremén a maklári Baglyas, a novaji Földvár, a tardi Tatár-domb. Az őskori erődített telepek második nagy korszaka a késő bronzkorban kezdődött. A Kyjatice-kultúra (Kr.e. 12. századtól 8-7. századig, a "preszkíták" betöréséig) sánccal, árokkal, meredek hegyoldalakkal határolt telepei nagy kiterjedésűek és igazán impozáns megjelenésűek és főleg a hegység belsejében, nagy relatív magasságú hegytetőkön lelhetők fel. A Bükk kyjatice-i típusú földvárcsoportjának minden egyes tagját érdemes felkeresni, a háromezer éves erődített települések bejárása önmagában is különleges élményt nyújt, sáncaikról pedig szép kilátás tárul szemünk elé. A hegység késő bronzkori erődített telepei a következők: Szilvásvárad és Bélapátfalva határán a Kelemen széke (Töröksánc), Dédestapolcsány határában a Verepce-tető, a Miskolctapolca mellett a Vár-hegy, Bükkszentlászló felett a Nagysánc, Sálytól északra a Latorvár-tető, Cserépfalu határában a Mész-tető, Felsőtárkány fölött a Vár-hegy. Mivel a bükki sáncok építését a Kr. e. 8. század idejére (a Hallstatt B2 periódus végére, a Hallstatt B3periódusra) datálják a régészek, ezért legújabban a preszkíta (mezőcsáti csoport) bevándorlási hullámokhoz kötik az erődítések elkészítését. Csakhogy ennek a vélekedésnek is ellentmond, hogy földvárainkban a keleti eredetű tárgyak is nagy számban jelen vannak, ami itt is a békés kereskedelmet valószínűsíti. Sőt a kiétei lakosság hegyekben történő továbbélése még akkor is jól dokumentálható, amikor a síkvidéket a mezőcsáti kultúra népe birtokolta. A kiéteiek és a preszkíták békés viszonyát mutatják a Szabó János Győző által a Tarna völgyében (Sirok - Akasztómály: nem messze a szajlai kiétei temetőtől) feltárt mezőcsáti típusú sírok, valamint a szilvásváradi Töröksánctól északnyugatra (az Eger felől Szilvásváradra bevezető műút és vasút kereszteződése mellett) Párducz Mihály által szkíta korinak meghatározott (Ha C periódusra datált), de inkább preszkíta temetőrészlet is. A késő bronzkori erődített telepek, várak jellegzetességeinek legjobb összefoglalását Nováki Gyula adta: "Valamennyi nagy relatív magasságú és nagy kiterjedésű hegy tetején fekszik. A sánccal, árokkal vagy hegyperemmel körülhatárolt telepek mérete az előzőkének a sokszorosa. Hosszuk 400 és 2000 méter, területük pedig a "kisebbeknél" 1,33 - 16,9 ha között változik, Szilvásvárad - Töröksánc azonban már 71,6 ha, Dédestapolcsány Verepce-tető pedig 123 ha területet foglal magába. A korai és középső bronzkorral szemben a késő bronzkorban igen nagy kiterjedésű telepeket találunk, mégis mindig osztatlanok. Nem találunk azokon belül elkülönülő részt, amit esetleg a vezetőréteg lakóhelyének tekinthetnénk. A telepek belsejében eddig végzett ásatások az óriási területekhez képest elenyészőek, ezért kellően alátámasztott következtetésekre nincs lehetőség. A többi kutatóval összhangban, mindössze annyit tételezhetünk fel, hogy a magas fekvésű, erődített telepek lakói között lehetett a vezetőréteg is, amely a környék kisebb települései felett is uralkodott. E nagy várak azonban nemcsak az ott élők, hanem az egész környék lakóinak a védelmét is szolgálták szükség esetén, igazi nagy népvárak voltak. Földváraink egymástól alig pár kilométerre, a Bükk hegység peremét szinte körülveszik. Az eddigi megállapítások szerint egy kultúrán belül, azonos időben lakták valamennyit. Ilyen közelségben nyilván szövetségesei voltak egymásnak. Úgy tűnik tehát, hogy a szomszédaikkal békés viszonyt ápoló, egymással szövetségben lévő kiétei csoportok nagy relatív magasságban és nehezen megközelíthető helyeken fekvő sáncvárainak rendeltetésével kapcsolatban nemcsak a hadászati védekezést, de az egyéb stratégiai szempontokat (kereskedelmi utak ellenőrzése, birtokközpont) is kizárhatjuk! Cserépfalutól észak-északkeletre kb. 2 km-re emelkedő Mész-tető a Bükkaljához tartozik, de közel van a Déli-Bükkhöz, a Hór-patak völgymedencéjéhez. Az itt található földvárat a késő bronzkorban (ie. 1100-800) építettek, ahogy már írtuk, a hegyvidék peremén épült várláncolat (bükkaranyosi földvár, kisgyőri Hársas és Majorvár, sályi Latorvár stb.) tagjának tekinthető. A földvár a dombtető északnyugat felé kinyúló platóját foglalja el. Északkeleti, legmagasabban lévő szélét keskeny, meredek oldalú, sziklás gerinc határolja. A délnyugat felé lejtő szélén az erődítés vonala bizonytalan. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől jól kivehető egyenes sánc védte a telepet. A sáncon és körülötte Korek József 1960-ban végzett rövid ásatást, amely során a sánc külső (keleti) aljában keskeny V alakú árok bontakozott ki. Az előkerült kerámia leletek alapján a késő bronzkorba és a kora vaskorba datálták a telep korát. A sánccal védett terület háromszög alakú, nyugati és keleti oldala természetes meredély, déli oldalát markáns sánc határolja. A délkelet felé folytatódó lankás hegyoldal felől mára már erősen lepusztult egyenes sánc védte a telepet. A 230 m hosszú, 10-15 m széles, jelenleg 1-1,5 m magas sánc által lezárt tér közepe erősen bemélyed, amfiteátrumszerű. Az erődítést a régészeti kutatás a Kyjatice kultúrába sorolja az előkerült cseréptöredékek alapján. A késő bronzkori – kora vaskori megtelepedés nyomai a sáncon kívül, a lankás hegyoldalban is megtalálhatók.
Tovább olvasom