A mónosbéli forrásmészkő domb a Vízfő nevű hely előterében 400m hosszúságban és 600 m szélességben húzódik. Vastagsága eléri a 25-30 m-t, térfogata kb. 5 millió m3-re tehető. Létét a több tízezer évvel ezelőtt megindult és még ma is működő forráscsoportnak köszönheti. A karsztvíz a talajból és a levegőből felvett szén-dioxid miatt enyhén avassá válik, így oldani képes a befogadó mészkő anyagát. A felszínre lépő forrásvízből a nyomáscsökkenés miatt a szén-dioxid elillan, és a vízből kicsapódik az oldott mészanyag. A mésztufa-gáton megtelepedő növények lehulló levelein, ágain karbonátréteg képződik. A később kikorhadt növényi maradványok helyén kisebb-nagyobb regek maradnak vissza. Helyi, "darázskő" elnevezését is likacsossága után kaphatta. Növénymaradványok alapján hárs-, juhar-, kőris-, szilfaféléket és zsurlókat sikerült azonosítani. A forrásvízben élt csigák maradványai is gyakoriak. Az 1950-es években még 15 kisebb-nagyobb hozamú forrás vizéből kicsapódó mészanyag építette a forrásmészkő dombot. A környék községeinek vízellátása céljából 1958-ban a legmagasabban fakadó Szikla-forrás környezetében kialakított vízmű forrásfoglalásának létesítése után a természetes vízfakadások jó része elapadt, vagy hozamuk lecsökkent. A Bükkben ritkák a mésztufában (forrásmészkőben) kialakult barlangok. Mónosbélen több ilyen üreg is ismert. Forrásmészkő képződés közben a növényzet és más körülmények hatására a vízből kiváló mészanyagban boltozódások, üregek képződnek, melyek akár barlang méretűek is lehetnek. Az Országos Barlangnyilvántartásban Víz-fő-akna és Mónosbéli-mésztufabarlang néven szerepelnek. Olyan szűkek, hogy ember alig fér be rajtuk és méretük sem több néhány méternél. A kőzetet az 1950-es években még építőkőnek, talajjavítónak bányászták.
