Békászó sas

Szűkebb hazánkban, a Bükk hegység peremén jelenlegi ismereteink alapján 15-16 páros békászó sas (Clanga pomarina) él, amely populáció országos viszonylatban is kiemelkedő a közel 40 ismert és megfigyelt területből.

A világállomány súlypontja Európa középső, keleti és északkeleti területeire koncentrálódik. A Balti országokban, Fehéroroszországban, Lengyelországban és Romániában is több ezer párra becsülik az ott költő békászó sasokat. A hazai állományuk ugyan régebben is perempopulációnak számított, de méretét tekintve az 1980-as években azért még több mint duplája volt a jelenleginek. Az utóbbi években létszámuk csökkenése ugyan már megállt, de a mai 40 párra tehető populáció a méretét tekintve azért még elég sérülékeny.

Fotó: Domboróczki Gábor

A békászó sas hazánkban fokozottan védett, és közösségi jelentőségű Natura 2000-es jelölő faj. Költőterületei a Bükkben általában az olyan peremterületekre korlátozódnak, ahol a táplálkozó területek közelében még megtalálhatók a fészkelésre alkalmas zárt, idős, és lehetőség szerint zavartalan erdőállományok. A faj megmaradásához tehát egyaránt szükség van a megfelelő fészkelő és táplálkozó területekre. A hazai populációt veszélyeztető tényezők közül is az ezeket a területeket érintő változtatásoknak lehet a legnagyobb a jelentősége.

Variációk egy témára

A békászó sas a fészek környezetében nagyon érzékeny a zavarásra. Az anyamadár rendszerint a fészek mellett őrzi a fiókát, de zavarás esetén védtelenül maradnak a fiókák. Tojásos időszakban akár az ottani gombagyűjtés miatt is kihűlhetnek a tojások, de kisfiókás időszakban is kritikus, ha az anya otthagyja a fészket. A többi (nem vonuló) ragadozó madárnál lényegesen később kezdi meg a költést, így amikor a békászó sas még csak kisfiókás időszakban van a környező ragadozó madarak (pl. a héja) fiókái már kirepültek a fészekből és a szőrmés ragadozók mellett fokozott veszélyt jelentenek ők is a kis sasokra.

Fotó: Domboróczki Gábor

A védelmi jellegű feladatok közül tehát kiemelkedő jelentőségű a fészkelő területek naprakész ismerete és megfelelő lehatárolása. Az erdőgazdálkodás és egyéb gazdálkodási vagy rekreációs- és sporttevékenységek hatásai ugyanis jelentős mértékben mérsékelhetők a faj költőterületén elrendelt gazdálkodási korlátozásokkal, és a hatósági eljárásokban a terület zavartalanságának érvényesítésével.

A faj megőrzéséhez létfontosságú a megfelelő minőségű táplálkozó területek megőrzése is. A békászó sas jellemzően extenzív gyepeken, legelőkön, pillangós és kalászos mezőgazdasági kultúrákban vadászik hatékonyan. Fő zsákmányállata a mezei pocok, de kétéltűeket és hüllőket is zsákmányol, és nem hagyja ki a cserebogarak rajzását sem. Levegőből vagy kiülőhelyről lecsapva, de a földön járkálva, vagy futva is vadászik.

Fotó: Domboróczki Gábor

A táplálkozó területeket leginkább a művelési ág megváltoztatása (erdősítés), és a beépítés (pl. ipari park létesítés, bővítés, útépítés) veszélyezteti. Ilyen pl. az Egerben tervezett elkerülőút építése is, ami a tervek szerint akár 3 pár békászó sas táplálkozó területét is érintheti, és a későbbiekben az útfejlesztések után raktárépületek és ipari létesítmények megépítésével azt meg is szüntetheti.

Fotó: Domboróczki Gábor

A békászó sasra jellemző a fiókakori agresszivitás, ami miatt csak az erősebb idősebb fióka marad életben, és ennek következtében egy pár általában évente csak egy fiókát tud repíteni.

A békászó sas vonuló madár. A telet Afrika déli részein tölti, így jelentősek a vonulási veszteségek is. A kirepült fiókáknak csak töredéke ér le a telelő területekre. A vonulási útvonalak mentén is szélerőmű parkok és repülőterek épülnek, beépülnek korábbi táplálkozó és pihenő területeik. A több ezer kilométeres (víztesteket és hegyláncokat is érintő) vonulás ráadásul nem csak fizikai igénybevételt jelent a madaraknak. Szíriában és Libanonban a vonulási időszakban fényképező helyett puskával lövik a vonuló madarakat pusztán szórakozásból.

Fotó: Domboróczki Gábor