Szöcskeegér. Már a neve is ellentmondásos, hiszen azt a képzetet kelti bennünk, amire a régi korok kutatói is gondoltak, hogy a valódi egereknél sokkal hosszabb hátsó lábainak köszönhetően kiválóan és magasra tud ugrani.
Azonban mára kiderült, hogy még egy alacsony peremű kis vödörből sem tud kijutni, nemhogy kenguru módjára pattogjon. És a korabeli tudósoknak nem ez volt az egyetlen komoly tévedése a magyar szöcskeegér kapcsán.
Talán, mint sok nagy felfedezés, ez is egy kézfogással kezdődött. Történt ugyanis, hogy 1906-ban, az akkor már az édesanyjától eltanultak alapján komoly preparátori tudásra szert tevő, ám még igencsak pelyhes állú ifjú, Vásárhelyi István személyesen találkozhatott Herman Ottóval Budapesten.
Vásárhelyi István (1889–1968)
„Itt ért az a soha nem remélt boldogság, hogy az akkor már bálványozott nagy tudósunkkal, Herman Ottóval megismerkedhettem, és mint egész fiatalember kétszer kezet is szoríthattam vele." - írta később az életrajzában. És mai kifejezéssel élve, az akkor a tudományos és bizonyos fokig a politikai berkekben is sztárnak számító Herman Ottónak imponált az ifjonc Vásárhelyi magabiztossága, tudáséhsége és arra ösztönözte, hogy komolyabb szinten kezdjen bele az állatok életének tanulmányozásába. S az ösztönzés magja jó táptalajra lelt lelkében; talán ekkor indult el azon az úton, amely többek között a Bükk állatvilágának egyik legkiválóbb kutatójává tette és nem mellesleg számos, akkor még ismeretlennek számító kisemlősfaj viselkedéstudományi vizsgálatainak máig ható alapjait rakta le.
A rendkívül gazdag életműből mi most csupán egy szeletet ragadnánk ki, méghozzá a mostani nevén magyar szöcskeegérnek (Sicista trizona) a megtalálását, alapvető viselkedésbeli sajátosságainak leírását. Bár neve alapján azt gondolnánk, hogy egy újabb egérfajjal van dolgunk, a valóság ezzel szemben az, hogy ez a különleges életmódú rágcsálófajunk bizony az ugróegérfélék családjába (Dipodidae), azon belül is a csíkosegérformájúak (Sicistinae) alcsaládjába tartozik. Száz rendszertani szónak is egy vége, ő bizony nem egy egérfaj, hanem ugróegér faj, ami körülbelül akkora különbség, mint egy Trabant és egy Ferrari között van (ezzel természetesen nem az egérféléket akartuk minősíteni, pusztán a közöttük levő különbségre utaltunk).
Nem kevésbé kalandos történet volt a faj rendszertani behatárolása sem, sok kutató elevenébe vágott egy-egy újabb kutatás eredménye. Nevezték már háromcsíkos egérnek, csíkos szöcskeegérnek, háromívű csíkos-egérnek, háromcsíkos szöcskeegérnek és csíkosegérnek is. A tudomány által legújabban elfogadottan magyar szöcskeegérnek nevezett kisemlősünk neve egyben arra is utal, hogy jelen tudásunk szerint a világon gyakorlatilag csak hazánkban, azon belül is a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Dél-borsodi Tájegységben él az a pár száz, esetleg ezer példány belőle. Ha ezek alapján azt állítjuk, hogy a világ egyik legritkább emlősfajával Igazgatóságunk büszkélkedhet, nem mondtunk nagyot. Ez természetesen nem csupán büszkeséget, hanem mérhetetlen felelősséget is jelent számunkra, hiszen ennek a fokozottan védett fajnak a megőrzése a mi munkánk széles e földgolyón. Világszintű ritkaságát és ezáltal veszélyeztetettséget egyébként jól mutatja, hogy az IUCN a hazai emlősfajok közül elsőként vette fel a veszélyeztetett fajok listájára (ahova azóta az ürge (Spermophilus citellus) is felkerült).
Szöcskeegér-élőhely a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzetben, fotó: dr. Cserkész Tamás
De térjünk vissza a magyar szöcskeegér megtalálásának és megfogásának szinte az Indiana Jones filmek hangulatát idéző történetére. A múlt század elején a kor híres emlőskutatói már számos példányra tettek szert, amelyek azonban kivétel nélkül elpusztult egyedeket, többnyire bagolyköpetből előkerült csontmaradványokat jelentettek. Ezek alapján próbálták meghatározni, besorolni ezt az ismeretlen rágcsálófajt. „A Sicista loriger trizona csak a Sicista loriger tájfajtája” – írta Méhely Lajos, a hazai emlőskutatás egyik legnagyobb alakja 1923-ban a „Magyarország csíkos egerei” című monográfiájában. S jóllehet azt is kiemeli, hogy „ez a tájfajta a törzsalaktól sem külső bélyegeiben, sem koponyája, fogazata és szájpadlásredői tekintetében nem különbözik észrevehetően, ám belső szervezetét illetőleg éles és állandó, ha nem is nagyon jelentékeny különbség van a két alak között”. Pár évvel később, 1929-ben pedig ismét felhívta a figyelmet erre a fajra, hangsúlyozva, hogy „azonkívül, hogy jellegzetes, magyar-földi állatról van szó, az itt való megjelentetését az is megokolttá teszi, hogy Vásárhelyi István mostanában közölte megfigyeléseit az „Adatok a háromívű csíkos-egér Sicista loriger trizona Pet. előfordulásához s életmódjához.” című, az Állattani Közleményekben megjelentetett rövid cikkében.
Magyar szöcskeegér (Sicista trizona), fotó: dr. Cserkész Tamás
Ennek a kis közleménynek a megírásához azonban élő példányokra volt szüksége! Mivel egy rendkívül rejtett életmódú, a felszínre csak pár naponta, akkor is elsősorban éjszaka látogató emlősfajról van szó, élve történő megfogása nem kis kihívás elé állította Vásárhelyi Istvánt. Mindenesetre gondolt egy merészet és a feltételezett alföldi élőhelyeinek közelében a kocsmákba kiragasztott egy-egy felhívást, miszerint 1 Pengő Forintot fizet minden megfogott „háromívű-csíkoségérét” annak a gazdának, aki ezt számára élve leszállítja. Rögvest lett is foganatja a felhívásnak és szinte zsákszámra hozták a „tudós úrnak” a gazdák a szántásból kiforgatott…nos, csíkos egereket, amelyek azonban nem a mi szöcskeegerünket jelentették, hanem a sokkal gyakoribb, a hátán valóban egy fekete csíkkal rendelkező pirókegereket. Mert igaz ugyan, hogy az egy az nem három, de csíkos egérnek bizony ez is megfelel. Szegény Vásárhelyit pedig, miután megtagadta, hogy a pirókegerek után is kifizesse az 1 Pengő Forintot, majdnem helybenhagyták a megdühödött gazdák. Jobb híján ezek után maga is beállt az eke szarva mögé a szántó gazdához és ha kifordult egy csíkos egér a barázdából, hát ketten vetették magukat utána. Aki előbb fogta meg a „háromívű-csíkosegeret”, azé lett a jutalom. Ily módon tudott aztán szert tenni kilenc szöcskeegérre, amelyek terráriumi tartásának tapasztalataiból vonta le máig érvényes alapvetéseit. „Terráriumban való tartásuk nagyon könnyű. Csak kevés apró emlőssel van oly kevés baj, mint a Sicista-val. Tiszta, szagtalan, s a mi a fő: sohasem harap. Ha tágas s földes terrárium-ban tartjuk, főként ha sikerül párt szereznünk, hosszú ideig eltarthatjuk. Sőt szaporít is fogságban és kellő nyugalmát biztosítva, fiókáit föl is neveli. A terráriumban ép úgy rendezkedik be, mint a szabadban. Egyik sarokban fészket készít s az élelmet is a föld alá hordja le. A föld színére csak az élelemért jön. Tekintet nélkül arra, hogy földalatti raktárában van-e élelem, ha friss élelmet kap, következő éjjel a föld alá hordja. Hogy fogságban így rendezkedjék be, szükséges, hogy terráriumában legalább 25—30 cm földréteg legyen. Fogságban az élelme búza, árpa, zab, nyers burgonya, takarmány-cukorrépa, s tavasztól őszig állandóan zöld lóhere, lucerna vagy fű. Tápláléka lehetőleg vegyes legyen s főleg vízben gazdag élelmet is tartalmazzon, mert csupán száraz eleségen tartva nagyon elhízik s ez pusztulását okozza. Állataimnak vizet sohasem adtam, mert a betett vizes edényt első éjszaka földdel tömték tele. Párzása terráriumban éjjel, nagy visongások között, a földalatti fészekben történt. 21 napi vemhesség után négy fiókát szült. Szülés után fészkét felbontva, kezemnek ugrott, halkan prüszkölt, fújt s harapott. Sajnos, a fészek fölbontása annyira fölizgatta, hogy fiókáit a fészekből kiszórta s ezek elpusztultak."
(Persze ne feledjük, hogy a magyar csíkosegér a hazai jogszabályok alapján fokozottan védett állatnak minősül, pénzben kifejezett természetvédelmi értéke egyedenként 1 000 000 Ft. 1979 óta befogása, tartása hasznosítása hatósági engedély hiányában bűncselekménynek minősül.)
Szöcskeegér kameracsapda, fotó: dr. Cserkész Tamás
S e sorokat olvasva eszünkbe juthat, hogy nemsokára beköszönt a május és a magyar szöcskeegereinknél kezdetét veszi a nagybetűs szerelem. Látni persze nem láthatjuk a folyamatot, de bízunk benne, hogy az őszi élvefogó csapdázások és a kihelyezett kameracsapdák felvételei stabil, esetleg növekvő állományról szolgáltatnak majd adatokat.
"Szöcskeegér tviccselők" a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzetben, fotó: Tóth Pál
A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság a Bükki Emlőstani Kutatócsoport Egyesülettel, a Fővárosi Állat- és Növénykerttel, a Magyar Természettudományi Múzeummal és a Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. -vel karöltve az Európai Unió támogatásával (LIFE IP GRASSLAND-HU (LIFE17 IPE/HU/000018) projekt) egy hosszútávú védelmi programban ennek a világritkaságnak számító, endemikus emlősfajnak a megőrzésén dolgozik.
Fotó: Tóth Pál
A LIFE IP GRASSLAND-HU (LIFE17 IPE/HU/000018) projekt az Európai Unió LIFE Programjának támogatásával valósul meg.
További infó: http://www.grasslandlifeip.hu
