A nagyméretű, több hektáron egybefüggő szántók nem tartoznak a legjobb madár-élőhelyeink közé, hisz a legtöbb faj nem találja meg életfeltételeit a gyakran intenzíven vegyszerezett, ezért kevés rovartáplálékot nyújtó, valamint fészkelőhelyekben is szegény területeken. Ilyen nagyméretű mezőgazdasági táblák találhatók a Bogács-Mezőkövesd-Tard közötti háromszögben.
Ennek ellenére ennek a területnek is megvannak a jellemző fajai. Nyáron a repce, napraforgó, kukorica és búzatáblákban mezei pacsirták (Alauda arvensis) és sárga billegetők (Motacilla flava) fészkelnek, felettük pedig egerészölyvek (Buteo buteo), barna rétihéják (Circus aeruginosus), vörös vércsék (Falco tinnunculus), ritkábban békászó sasok (Clanga pomarina) és pusztai ölyvek (Buteo rugfinus) lesik elsősorban mezei pockokból (Microtus arvalis) álló zsákmányukat. Nem véletlenül van ilyen sok ragadozó madár a területen, hiszen az egyik legnagyobb számban előforduló táplálékállat az előbb említett mezei pocok. Az, ezeket a táblákat megtörő, szintén elég sivár élőhelyeknek minősülő akácfasorok néhány újabb fajjal gazdagítják a madárfaunát. Olyanokkal, mint a mezei veréb (Passer montanus), a tövisszúró gébics (Lanius collurio), a tengelic (Carduelis carduelis), az örvös galamb (Columba palumbus), az erdei fülesbagoly (Asio otus) és nagyritkán a szalakóta (Coracias garrulus). Bár impozánsnak tűnik ez a fajlista, viszont ha hozzátesszük, hogy majdnem az összes itt előforduló madárfajt felsoroltuk, akkor már szomorúbb az összkép. Ha itt egy természetközeli élőhely, mondjuk egy gyep, egy tájhonos cserje- és fafajokból álló erdő, vagy akár csak egy kisparcellás, fasorokkal tagolt agrárterület lenne, akkor akár háromszor, négyszer ennyi faj is megtalálná életfeltételeit. És nem csak madárból lenne több, hanem más állatból is! Az ősz végi, téli frissen szántott, vagy éppen már vetőmagot rejtő földeken még kevesebb madarat lehet látni. Ilyenkor az egerészölyvek és vörös vércsék mellé társulnak az északi tundrák irányából érkező gatyás ölyvek (Buteo lagopus) és kékes rétihéják (Circus cyaneus). Meg néhány egyéb, ritkább vendég is…
Egy apró novemberi meglepetés a földút szélén: sárgacsőrű kenderike (Linaria flavirostris) (Fényképezte: dr. Sós Endre)
Egy ilyen, mára sajnos erősen megritkult „vendégbe” sikerült belefutnom 2021. november 18-án, mikor is a területet átszelő földúton egy kisebb csapat énekesmadarat pillantottam meg. Már elsőre, szabad szemmel is látszott, hogy ezek bizony sárgacsőrű, régi nevükön téli kenderikék (Linaria flavirostris) lesznek. Természetesen mire előszedtem a távcsövemet, odébb repültek, de szerencsére láttam, hogy nagyjából hova szálltak le. Így a repcehajtások közepette követtem őket, és miután megtaláltam az 5 példányos csapatukat, már szemernyi kétség sem maradt bennem a határozásukat illetően.
A sárgacsőrű kenderike nálunk is előforduló alfaja Skandinávia magasabb, kopár térszínein költ, ahol a földre, esetleg alacsonyabb bokorra rakja a fészkét. A hazai pusztákon még az elmúlt évszázad végén is rendszeres őszi átvonuló és téli vendég volt, ám az utóbbi évtizedekben nagyon megritkultak hazai megfigyelései. Most már évente csak 2-3 alkalommal észlelik kisebb csapatait. A fogyásuk okáról/okairól csak találgatunk, de valószínűleg köze lehet éghajlatunk változásához. Ugyan az európai állománya csak kismértékű csökkenést mutat, viszont a fészkelőterülete déli részeiről eltűnt a faj.
A mezőgazdasági táblák közti apró gazosokban táplálkozik a „téli kenderike” (Fényképezte: Mohácsi Gábor)
Az itteni madarak híre gyorsan körbement a honi madarászok között, és az elmúlt napok során többeknek sikerült szemügyre venniük ezeket az aprócska pintyféléket. Érdekes, hogy a terület ugyan ténylegesen egy „agrársivatag”, ám mégis viszonylag rendszeresen előfordulnak itt olyan énekesmadár-fajok, amelyek az északi tundrákon költenek. Nem igazán tudjuk, hogy mi lehet ennek az oka. Elképzelhető, hogy ez egy tradicionális vonuló-, telelőhelyük, vagy éppen a Kárpátokat átrepülve ez az egyik első alföldi terület, ahol megpihenhetnek, esetleg a máshol is gyakori, gyomnövényként számon tartott madárkeserűfű (Polygonum avicalare) állományai vonzzák őket. De ami biztos, hogy a hósármányok (Plectrophenax nivalis) kisebb csapatait vagy magányos példányait minden évben látjuk ezen a környéken, de megfigyeltük már itt a jóval ritkább sarkantyús sármányt (Calcarius lapponicus) és havasi fülespacsirtát (Eremophila alpestris) is. Valamint, reméljük nem utoljára, a sárgacsőrű kenderikét!
Egy másik, a területre jellemző téli madarunk, a hósármány (Fényképezte: Fitala Csaba)
Szerző: Balázsi Péter
Felhasznált irodalom:
Keller, V., Herrando, S., Vorísek, P. et al. (2020). European Breeding Bird Atlas 2: Distribution, Abudance and Change. European Bird Census Council & Lynx Edicions, Barcelona.
Szép T., Csörgő T., Halmos G., Lovászi P., Nagy K. & Schmidt A. (szerk.) (2021). Magyarország madáratlasza. Agrárminisztérium, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest.
