105 évvel ezelőtt hunyt el a "Madarak atyja"

1

1914. december 27-én hunyt el Herman Ottó. Ornitológia, ősrégészet, pókászat, antropológia, nyelvészet, etnográfia - csak néhány terület, amelyben maradandót alkotott. Munkásságát a kortársai visszaemlékezéseiből válogatott szemelvényeken keresztül mutatjuk be.

"Oh az a szép, dicső hivatás: az anyatermészet keblére borulni, lehelletét magába szívni, fölséges háztartásában az életet, annak örök igaz törvényeit fürkészni, fölismerni, mindezt élő és írott szóval, rajzónnal, ecsettel, az emberi szellem, a nemzeti művelődés javára biztosítani..." (Herman Ottó)


Beszámoló Herman Ottó haláláról az általa alapított és szerkesztett Aquila című lap hasábjain

"Herman Ottó végzetes kimenetelű balesete 1914 deczember 15-én a késő délutáni órákban érte, a mikor egy teherkocsi kerekei alá került és bal alsó lábszárán belső törést szenvedett. Bár maga a sérülés nem látszott végzetesnek, a fekvés közben beállott tüdőgyulladás és ezt követő szivbénulás deczember 27-én reggel pontban fél nyolcz órakor kioltotta életét.

A halál híre országszerte, sőt, a mennyire a világháború engedte, világszerte is mélységes megdöbbenést keltett.

Herman Ottó özvegyének gyászjelentésén kivül gyászjelentést adott ki Herman Ottó árvaságra jutott intézete, a M. Kir. Ornithologiai Központ magyar és német nyelven. Mindkét gyászjelentés az Aquila ez évi kötetének első oldalán hirdeti mérhetetlen gyászunkat. Külön gyászjelentést adott ki a Kir. Magyar Természettudományi Társulat, a melynek szövege a következő:

„A Királyi Magyar Természettudományi Társulat mély fájdalommal tudatja, hogy Herman Ottó, a Magyar Ornithologiai Központ tb. főnöke, Társulatunk pártoló és választmányi tagja, a Szily Kálmán-érem tulajdonosa stb. deczember 27-én, életének 80. évében elhunyt.

A megboldogult tevékeny életének, sokoldalú munkálkodásának legjavát Társulatunknak, a magyar természettudományi művelődés előmozditásának szentelte. Nagy érdemei közismertek. Nevét ismeri a tanuló ifjúság az iskolában, a magyarság mindenütt e hazában, a tudós világ itthon és a külföldön. A nemzetközi tudomány magaslatán álló, igazi magyar tudós és Társulatunknak önzetlen, kipróbált és élete utolsó perczéig hű, munkás tagja szállt vele sírba.

Emlékezete örökéletű! “

A Nagyméltóságú Földművelésügyi Minisztérium Herman Ottót a maga halottjának tekintette és a temetésről is maga gondoskodott. Dr. Bárczy István a főváros nevében díszsírhelyet ajánlott fel a Kerepesi-temetőben."

Fotó: Új Idők c. lap 1915/1.


Darányi Ignác emléksorai


"Emléksorok Herman Ottó halálához. A karácsonyt szegény Herman Ottó még megvárta; gyengéd lelke nem akarta nekünk még szomorúbbá tenni a karácsonyi ünnepeket. De azután nem is várt egy napot sem; 27-én, vasárnap, örökre elhagyott bennünket.

Én a czinegéket néztem éppen Dunaörsön ablakomból, midőn rágicsálták a madarak sóját, a faggyút (erre is Herman Ottó tanított meg bennünket). Eközben érkezett meg Herman Ottó halálának a híre.

Mintha czinegéim is elcsendesedtek volna; érezték talán, hogy a „Madarak atyja“ nincs többé.

Herman Ottó dolgozott utolsó perczéig. Az nap, midőn az általa „hóhérsarkának“ nevezett helyen elütötte egy kocsi, küldte meg nekem dedikácziójával együtt legújabb nagy művét az ősfoglalkozásokról, a magyar pásztornyelvről. „Ezt még“ — így szólt nem egyszer — „be akarom fejezni“. Be is fejezte és azután — elment. Mintha hozzá lettek volna intézve Arany János gyönyörű sorai: „Menj fáradt veterán, egy nemzet látta halálod; kézben fegyverrel harczban elesni dicső“.

Sok illúziója enyészett el, sok reménye ment füstbe, de a természet csodás birodalma madaraival és halaival és ezek mellett az ősmagyarokkal, a pásztorokkal, a halászokkal visszaadta lelkének rugékonyságát és tetterejét. A sors iróniája volt, hogy a nagy madárbarát, az ornithologia megalapítója Magyarországon, nem hallhatta, nem élvezhette a madarak énekét némi jutalmul ; de már azok látása is gyönyörködtette és felvidította őt!

Legboldogabb napjai akkor voltak, a mikor a külföld tudományos irodalma az ő révén elismeréssel emlékezett meg Magyarországról. Legboldogabb akkor volt, midőn valamely új művével elkészült. Ma is emlékezem, mily boldogan hozta el nekem a madarak népszerű könyvének legújabb (igen értékesen kiegészített) kiadását.

Herman Ottó itt hagyott bennünket, de nem ment el anélkül, hogy meg ne érte volna, hogy az a faj, melyet ő oly rajongóan szeretett, a magyar földművelő, a magyar pásztornép mily legendaszerű hősiességgel küzd és harczol a csatatéren a hazáért és szerez világszerte új dicsőséget a magyar névnek. Életének alkonyára a hanyatló nap még ezzel egy ragyogó biborsugárt vetett. „Nem éltem hiába“, ezzel a gondolattal szállhatott sírjába!

Szívéről és jelleméről is rajzolhatnék egy pár megkapó vonást. De a friss hant mellett legyen elég csak annyit mondanom, hogy kemény megjelenése meleg szívet, ritka jellemet takart. Emlékének „Nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik“.

Ezt a kis babérágat küldöm innen sírjára, hogy a sok koszorú mellett ne maradjanak képviselet nélkül a madarak ligetei, a halak vizei és az ősmagyarök typikus földje, a Csallóköz!
Dunaörs, 1914 deczember 28-án. Darányi Ignácz."


Fotó: Vasárnapi Újság 1887.

Herman Ottó, a kutató


A temetésen Szalay Imre báró búcsúzott Herman Ottótól a Nemzeti Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság nevében. Részlet a búcsúbeszédből:

„Bánatos megilletődéssel gyűltünk egybe, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság részéről mondjunk Néked utolsó Istenhozzádot, a ki a Nemzeti Múzeum egykori jeles tisztviselője, a természetrajz fáradhatatlan kutatója és a Magyar Néprajz atyamestere, társulatunk egykori elnöke voltál.

Bámultuk mindenkor fáradhatatlan és sokoldalú kutató tevékenységedet és azt a példátlan megtigyelőtehetségedet, a melylyel hallóérzéked hiányos volta miatt, vagy talán éppen ez okból voltál képes kutatásaidat oly bámulatosan eszközölni s ezekből a tudományra oly hasznos és fontos következtetéseidet remek színmagyar stílusodban köz- kincsünkké tenni.

Munkálkodásodat a természetrajz terén kezdetted meg az állatok életének beható tanulmányozásával. A természettudományokban kristályozódott módszereddel tértél át a magyar népélet tanulmányozására. Az itt felismert ősi emlékekből mesterileg tudtad a magyar népélet ősi állapotát szemünk elé varázsolni Midőn pedig a szerencsés véletlen egy Miskolczon felszínre került kőszerszámot juttatott kezedbe, oly lelkesen s annyi tudománynyal tudtad annak jelentőségét éles eszeddel a köz elé vinni, hogy ez lett kiindulópontja a nagyérdekű hazai barlangkutatásoknak, a mely hazánk földjének őskori kultúrájára eladdig ismeretlen világot vetett; ezen az úton haladva, tértél át a népünk ösfoglalkozásának tanulmányozására, ennek eredménye az 1896-ik évi ezredéves országos kiállításunk történelmi főcsoportjának egyik nagy ékessége: a párisi világkiállításon nem kevesebb feltűnést keltett csoportja volt.

Most mind a két gyűjtemény szine-java a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának fődíszét képezi. A sors végzése, hogy néprajzi nagy munkád első része tudományos tevékenységed hattyúdala, életed legutolsó napjaiban hagyta el a sajtót."

A Pesti Napló nekrológja is a néprajzi kutatásait emelte ki:

"Az Alföldön, a Tisza mentén, mindenütt ... mindenütt, ahol magyar juhászember, halászember, vadász és madarász akad, mélységes megilletődéssel, igaz részvéttel fogják mondani, magyar szokás szerint, amikor eljut hozzájuk Hermán Ottó halálának hire: „Az isten nyugasztalja!" Ismerték őt mindenfelé, országszerte a mezei emberek, akik alkalmasint soha sem láttak életükben más tudóst. Nincs ennél nagyobb dicsérete az ö tudós munkásságának, mely magyar volt törzsgyökeresen, minden megnyilvánulásában. Tisztelettel néztek rá mindenütt az egyszerű magyar emberek, akiket ő teljes lelkével szeretett s ajkukról gyűjtötte a régi magyar foglalkozások emlékeit, mesterszavait. Ki ne tisztelte és szerette volna ezt a meleg lelkű embert, ezt az igazi tudóst, aki vállára omló hosszú hajával, szelid nézésű szemeivel valóban kedves jelenség volt."


Madarak és fák napja

A Néptanítók Lapja amellett, hogy kiemelte a tanítók közreműködését Herman Ottó kutatásaiban, a polihisztor egyéb, oktatásban betöltött szerepét is méltatta:

"Mestere lett a tanítónak, útmutatója a természet okos és tudatos szeretetében, vezére abban a munkában, amely a természet kincseinek védelmére és megbecsülésére irányul és a legfelső rendű kultúrának csalhatatlan jele. A madarak és fák napja, az iskolának egyik legkedvesebb ünnepe, az ő kezdésének köszönhető. Az ő fölterjesztésére rendelte el Apponyi Albert gróf akkori vallás-és közoktatásügyi miniszter ezt az iskolai ünnepet, szimbolikus jelét annak a gyengédségnek, mellyel a művelt lélek az állat- és növényvilág csodáin függ. Ez ünnep fenn fogja tartani és a hálátlan feledéstől meg fogja óvni Herman Ottó emlékét, a tanítók és tanulók egymást követő, soha véget nem érő nemzedék sorában."


Herman Ottó és Lillafüred

Herman Ottó

Fotó: Új Idők 1906. évfolyam

1915 májusában Leszih Andor tollából jelent meg egy cikk a Miskolci Napló, vlamint a Budapesti Hírlap hasábjain Ahol Herman Ottó pihent címmel. A cikk az idős kutató mindennapjait mutatta be.

"Itt élt ebben az egyszerű, de tisztaságtól, rendtől ragyogó bajos kis villában, itt pihente ki fáradalmait, ha egyáltalában lehet rá mondani, hogy ő pihent valaha életében. Hiszen csak jól meg kellett nézni az ő híres sasszemét és figyelni az ő mindeneket átható, fürkésző, folytonosan vizsgáló tekintetét, nyomban kiderült, hogy nem pihent ő sohasem. — Vagy a szemlélődés nem munka? Herman Ottót éppen az éleslátása, a vizsgálódás módjának anynyira sajátszerü volta' jellemezte a legjobban. Az egyik ember csak néz, a másik figyel, a harmadik már lát is; úgy képzelem, hogy neki. egy egész kis tanulmány volt egy-egy ilyen apró vizsgálódása is. — Micsoda gondolatok forrhattak az ő agyában igy vizsgálódás közben, — ki tudná azt megmondani; de látni lehetett a szeme villanásából, fürkésző tekintetéből a végzett munkát s fel-felderülő arcából már az eredményt is.Itt is mindig figyelt, dolgozott, akármelyik könyvét nézzük, mindenükben nyomát találjuk annak, hogy itt is bőven talált adatot. Érdekes alakját gyakran látták a lillafüredi nagy séta-utón, hol mindenki a legnagyobb tisztelettel vette körül; a társaságban itt sem volt bővebb beszédű, deszavát mindenki élvezettel leste.Mindig találó és mindig mélyen járó gondolatokat takaró mondásai, akár csak írásaiban, a színtiszta magyarság, éleselméjűség és szikrázó ötletesség- ruhájában csillogtak.

Jóformán naponta eljárt horgászni; a Szinva felső folyásában tömérdek a pisztráng, az öreg úr estefelé rendesen fölkereste az ő kedves horgászó helyeit. Élvezet volt nézni, hogy vetette ki és hogy vezette horgászó botját a vízben, hogy figyelt, hogy rántotta ki a horogra került halat, hogy szedte le a horogról s koppantottá főbe jó szögedi bicsakjavai, — ne kínlódjék szegény. Ha nagyon fiatal került horogvégre, az bizony visszakerült a vízbe, nem pusztította a halat, csak élvezte a horgászás nemes gyönyörűségeit. De értett is hozzá;, zsákmány nélkül nemigen tért haza; a sorba kirakott pisztrángok tündöklő zománc színeiben el gyönyörködni még külön gyönyörűség volt.

Így élt Herman Ottó Lillafüreden, pihenve, dolgozgatva, soha semmit el nem sietve; a kora nyár elején, jött és késő őszig kitartott híven. Már erősen sárgultak és peregtek a Magyar Tempe évszázados fáinak levelei, mikor az öreg urat hazatérőben láttuk. Közbe bejött Miskolczra is, melynek egykoron követe is volt. A legutóbbi években egyébként, mikor a jégkorszakbeli ősember kétségtelenül legelső biztos nyomait e hazában, itt Miskolczon s a hámori völgyben, éppen az ő kutatásai és folytonos ösztönzései nyomán először feltalálták s megindult a barlangkutatás, a Miskolczczal való kapcsolat még szorosabb lett. A kutatások teljesen igazolták az ősz tudóst, a ,,nagy por“ az ő javára dőlt el, még megérhette, hogy ha nehezen is, de föjuthatott a neki akkor már magasan fekvő Szeletába s színről-szinre láthatta azt, amiért két évtizeden át harcolt és vitatkozott: a magyar paleolitikumot.

Ez az ő — majd azt írtam — dicsősége, pedig éppen ő hangoztatta sokszorosan, hogy: dicsőség nincsen, csak kötelesség."

Hámori völgyFotó: Új Idők 1906. évfolyam


Nagy Júlia
Nagy Júlia
osztályvezető